Aurelius Augustinus
(Szent Ágoston) (4.-5. század)
Legismertebb műve a Vallomások
címet viseli. Ágoston itt a személyes élettörténetet, élményeket a filozófiai
érvelés eszköztárába emeli. Keresztény megtérésének történetéből kiindulva
kívánja gondolkodásának alapvető bizonyosságait bemutatni, illetve mellettük
érvelni.
Ágostonnál kulcsfontosságú a szubjektum, „a belső ember”. A szabad akaratról és az Isten városáról című munkájának is
alapvelő érve, hogy, ha nem léteznénk, nem kételkedhetnénk, ill. nem is
tévedhetnénk, tehát teljesen biztos, hogy a gondolkodás szubjektuma létezik. Ez
az öntudat bizonyossága. A „szubjektivitás” vagy „személyesség” tehát ismeretelméleti
garancia itt és nem olyasmi, ami leértékelné a meggyőződéseinket.
[Figyeljünk fel arra, hogyan kezeljük a személyességet
mindennapi gondolkodásunkban: Néha gyengíti a meggyőződés érvényét, például,
amikor valamit „személyes elfogultság”-nak minősítünk, máskor viszont éppen
abszolút érvényességet kölcsönöz egy bizonyosságnak pl., amikor „személyes tapasztalat”-ra
hivatkozunk.]
Az ember földi életének időbelisége visszatérő témája Ágoston
műveinek. Leghíresebb elemzése az időről a Vallomások
XI. könyvében olvasható. Az idő lényege az elmúlás, ezáltal időbeli nem
valóságos lét, pontosabban nem az igazi lét. A múlt már nincs, a jövő még nincs
és a jelen szüntelenül a múltba hanyatlik. Ezáltal gyakorlatilag
szétforgácsolódunk az időben. A kereszténység központi tanítása, amely szerint
Isten Jézus Krisztusban emberré lett, tehát az örökkévaló időbelivé, azaz a
tökéletes tökéletlenné vált az isteni kegyelem megnyilatkozásaként, Istennek az
emberek iránt való szeretete megnyilvánulásaként, Ágostonnál ebben az
összefüggésben nyer értelmet. Az Örökkévaló megjelenik az időben. Jézus
Krisztus személyében épp ez a paradoxon, ez a teljesen emberfeletti, amelyet a
véges, azaz időbeli emberi értelem nem képes felfogni. Isten azonban lehetővé
teszi számunkra a személyes vallási tapasztalatot, amely túlmutat az
időbeliségen. Isten kegyelme azonban még ennél is többet kínál: Örök életet, az
Isten életében való részesülést. Az ember (és e világ) időbeli, tökéletlen léte
egy örök (azaz időn kívüli), tökéletes létre utal mint céljára.
Fontos itt, hogy a tökéletlenség, amely ezt a világot
jellemzi, nem más, mint hiányosság: Ami időbeli, az nem létezik igazán. A
világban tapasztalható rossz (szenvedés, hibák, gonoszság stb.) nem valami
önálló dolog, sőt nem is valami, hanem épp semmi, azaz léthiány. Isten teremtett
mindent, ami van és minden jó, ami van; viszont a rossz „nem van”, azaz nincs;
lényege szerint hiányosság, a jó hiánya. Amit tehát Isten teremtett, az van és
jó, a tökéletesedés terei, az emberi szabadság terei, a hiányok azok a
jelenségek, amelyeket gyakran mint rosszat észlelünk ebben a világban, amely
azonban csak az Örökkévalóság előszobája, ahová a bűnbeesés következtében
került az emberiség. Az emberi élet végső és legfontosabb (egyetlen helyes)
vonatkoztatási rendszere az örökkévalóság.
