René Descartes (17. sz.)
Descartes gondolkodásának központi problémája a bizonyosság, a biztos ismeret
kérdése. Célját, hogy a másoktól vakon átvett hiedelmek összességét a belátáson
alapuló igaz ismeretek logikus rendszerével váltsa fel, azzal az analitikus
módszerrel szeretné megvalósítani, amelyet legismertebb írásában fejt ki, amely
az Értekezés az ész helyes vezetésének
módszeréről címet viseli. Ennek lényege, hogy a legegyszerűbb ismeretekből
kiindulva deduktív bizonyítások segítségével kell az egyre összetettebb
ismeretek felé haladni úgy, hogy a következtetés minden lépésénél csakis a
kétségtelenül helyes (azaz az előző ismeretből nyilvánvalóan következő)
ismereteknek szavazunk bizalmat.
E program kiindulópontja az ismeretek kétségbevonhatatlan
alapjának kell lennie, amelyhez módszeres kételkedéssel, azaz a már meglévő
bizonyosságaink szisztematikus leépítésével juthatunk el. Elmélkedések az első filozófiáról című írásának első elmélkedésében
(Azokról a dolgokról, amelyek kétségbe
vonhatók) Descartes szkeptikus érveket sorakoztat fel annak érdekében, hogy
rámutasson legalapvetőbb hiedelmeink bizonytalan voltára.
Mindenekelőtt látnunk kell, mondja, hogy a világról alkotott
elképzelésünk az érzékelés segítségével alakult ki, ugyanakkor érzékeink
gyakran becsapnak bennünket. Mivel nem tudunk egészen biztosan megmondani,
mikor vagyunk érzékcsalódás áldozatai és mikor nem, a legcélszerűbb, ha az
érzékelés segítségével nyert bizonyosságainkat elvetjük. További problémát
jelent, hogy képtelenek vagyunk minden esetben különbséget tenni álom és
ébrenlét között, ezért ajánlatosnak látszik elvetni mindazt, amit egyáltalában
észlelek, tulajdonképp a világról alkotott összes képzetemet ki kell zárnom a
biztos ismeretek szférájából. Így nem marad semmi, ami tapasztalati volna. Igen
ám, ugyanakkor vannak olyan ismereteink, amelyek nem valami meglévőnek a
tapasztalatán, hanem valami elméletinek a definíciókon alapuló konstrukcióján
alapszik: ez a matematikai tudás (Descartes-nál: geometria és aritmetika). A
matematikai bizonyosságok nem a tapasztalatból erednek ugyan, ugyanakkor nagyon
is lehetséges, hogy tévedek egy matematikai kérdés megválaszolásakor. Hogyan
lehetséges a téveset a helyestől megkülönböztetni? Hogyan lehetek biztos benne,
hogy épp most nem tévedek? A harmadik szkeptikus érv épp erre a
bizonytalanságra hivatkozik: lehetséges, hogy Isten úgy intézte, hogy mindig
tévedjek, valahányszor egy adott matematikai műveletet elvégzek, de én ezt a
tévedésemet ne vegyem észre.
Egyetlen egy dolog biztos csak, hogy, akár tévedek, akár
helyesen, akár tévesen gondolkodom, léteznem kell gondolkodó dologként. A
gondolkodás képessége az egyetlen, ami teljes bizonyossággal létezik és hozzám
tartozik; minden más kétségbe vonható, tehát kétséges. A legbizonyosabb ismeret
tehát az, hogy gondolkodom, hogy vannak gondolataim.
Descartes a harmadik és a negyedik elmélkedésben ezeknek a
gondolatoknak a vizsgálata során azt „találja”, hogy rendelkezik egy tökéletes
lény (Isten) képzetével és, hogy ez a gondolata más természetű, mint az összes
többi (mint láttuk, kétséges) gondolata. Isten képzetéhez ugyanis definíció
szerint hozzátartozik a tökéletesség. (Egy tökéletlen lény nem lehet Isten.)
Honnan származhat egy ilyen gondolat, honnan ered Isten képzete? Eredhet-e a
tökéletlen világ tapasztalatából, képes-e egy tökéletlen ember képzetet alkotni
a Legtökéletesebbről? Descartes válasza: Az abszolút tökéletesség, azaz Isten
képzetével csak azért rendelkezünk, mert ő maga helyezte belénk ezt a képzetet;
mi magunk nem volnánk képesek ilyesmit a saját tapasztalataink alapján a saját
tökéletlen értelmünkkel kigondolni.
A negyedik elmélkedésben a szerző egy figyelemreméltó lépést
tesz: Azt állítja, mivel Isten tökéletes, soha nem csaphat be bennünket, mert a
megtévesztés, a csalás rosszindulatú vagy gyerekes viselkedés és nem fér össze
a tökéletességgel. Descartes így hatástalanítja a harmadik szkeptikus érvet,
amely a definícióból levezetett igazságok kétségbe vonását célozta. Nagyon
kegyetlen dolog volna Isten részéről, ha a levezetésen alapuló tiszta és
világos belátásaim puszta tévedések volnának; ő azonban jóságos, tehát, mindaz,
amiről tiszta és világos képzetem van a valóság része és nem illúzió.
Emlékezhetünk, hogy az első szkeptikus érv, amely az érzékcsalódás
lehetőségére hivatkozott, a külvilágra vonatkozó tapasztalatunk kétségbe
vonására szolgált. Descartes azonban ennek az érvnek a radikalitásából is
visszavesz, miután eljut a „természetes világosság” általi belátás
kétségtelenségéhez. A külvilág tárgyainak összes tulajdonságával kapcsolatban
tévedhetünk, kivéve egyetlen sajátságot, a kiterjedést, amely definíció szerint
lényegi sajátságuk a külvilági dolgoknak. Minden minőségüktől el tudok
vonatkoztatni és minden minőségül képes megváltozni, a tény azonban, hogy a
külvilágot kiterjedt tárgyak alkotják, fogalmilag evidens és kétségbe
vonhatatlan. (Ez a gondolat döntő jelentőségű az újkor mérésen, tehát
kiterjedésen alapuló tudományainak vonatkozásában.)
Az elmét (a gondolkodást, a „gondolkodó dolgot”, a res cogitans-t) azonban könnyebben
megismerhetjük és mindig is jobban ismerjük, mint a fizikai világot (a „kiterjedt
dolgot”, a res extensa-t), mert az
előbbihez közvetlen és kizárólagos hozzáféréssel rendelkezünk. Ugyanis saját
gondolatainkról mindig tudunk és alapvetően csak mi tudunk róluk. Ilyen
kétségbe vonhatatlan módon van tudomásunk akaratunk szabadságáról is. Szabad
akaratunk és megismerési képességünk tökéletlensége (a tény, hogy nem minden
gondolatunk alapul belátáson, vannak nagyon is homályos gondolatataink) sajátos
aszimmetriában állnak egymással: Gyakran olyankor is ítéletet akarunk alkotni
valamiről, amikor nem rendelkezünk az adott kérdésben belátáson alapuló
ismerettel. Ennek a túlzott véleményalkotási igyekezetnek eredményeképp
szoktunk időnként tévedni.
