Thomas Aquinas (Tommaso
d’Aquino, Aquinói Szt. Tamás) (13. sz.)
Tamás a racionális teológia hagyományához tartozik, amelynek
alapvető kérdése, hogy hogyan lehet teológiai kérdésekben, első sorban Isten
létének kérdésében racionálisan érvelni. A racionális érvelés olyan érvelés,
amely nem a Kinyilatkoztatáson és nem is egyes szerzők tekintélyén, hanem a
minden ember számára egyaránt adott világtapasztalaton és a logikailag érvényes
következtetési eljárásokon alapul.
Az, amit Tamás „természetes értelem”(ratio naturalis) névvel
illet, a saját útját járva képes eljutni a hit igazságaihoz, amelyeket a Kinyilatkoztatásból
és az Egyház azon alapuló tanításából ismerünk.
Hogyan lehet a világból Istenre, a Teremtésből a Teremtőre
következtetni? – így szól a racionális teológia alapkérdése. Az az eljárásmód,
amelyen Tamás a hit igazságait a természetes értelem útján beláthatóvá teszi
egy általa és kortársai által is gyakran alkalmazott sajátos
filozófiai-didaktikai műfaj a summa (foglalat,
összefoglalás) felépítésében is megfigyelhető.
A summa egy tanító (gyakran egyenesen oktatási célt szolgáló)
írás, amelynek fő szerkezeti elemei a kérdés, az ellenérvek a kérdésre adandó
válasszal kapcsolatban, a tekintélyérvek a kérdésre adandó válasz mellett, a
szerző saját álláspontja (a természetes értelem felől megalapozva), végül az
ellenérvek részletes cáfolata. Pl.: Kérdés: Van-e Isten? Ellenérv: Úgy tűnik
nincs, mert a világban jelen van a rossz. Tekintélyérv: A Szentírás szerint van
Isten. Racionális érv: Kell, hogy legyen Isten, mert… Az ellenérv cáfolata: A
rossz jelenléte (azaz a jó lokális-időleges hiánya) a világban valójában a jót
szolgálja mint eszköz.
Tamásnak öt racionális érvet sorol fel, amelyek belátása
szerint Isten létét bizonyítják.
Ez az öt Istenérv, „öt út” a következő:
Az első érv a
világban megfigyelhető változáson alapszik (megjegyzendő, hogy ezt Tamás
mozgásnak nevezi): A világon minden változás valaminek a valami mássá való
átváltozása. Szükség van a változások végső céljára, mert a változás nem
tarthat a végtelenbe. Ez a végső cél Isten. (Ezzel az érvvel már
Arisztotelésznél is találkozhattunk, a mozdulatlan/mozgatatlan mozgató
kapcsán.)
A második érv a
hatóóok fogalmából ered. A hatóok az, ami valamilyen változást mint közvetlen előzmény
kivált. Minden előzménynek van előzménye és az előzmény előzményének is,
ugyanakkor lehetetlen – így Tamás - , hogy végtelen legyen a hatóokok sora. Az
első hatóok Isten, aki maga nem szorul semmilyen feltételre, előzményre, kiváltó
okra.
A harmadik érv a
lehetséges (más megfogalmazásban esetleges) és a szükségszerű fogalompárból adódik.
A világ dolgai keletkeznek és pusztulnak, azaz lehetséges, hogy legyenek és az
is, hogy ne legyenek; nem szükségszerűen léteznek tehát. Ha van lehetséges, akkor
kell, hogy e fogalom párja is létezzék, azaz a szükségszerű, hogy valami
szükségszerűen létezzék és ez a szükségszerű létező Isten.
A negyedik érv a
tökéletesség fokozataiból származik. Tapasztaljuk, hogy a világban létező
dolgok között vannak jobbak és kevésbé jók, a tökéleteshez közelebb és attól
távolabb állók. „Van tehát valami, ami a legigazabb, a legjobb, a legnemesebb,
és következésképp a leginkább létező…” Ez Isten.
Az ötödik érv a
világ célszerűségének tapasztalatán alapszik. Mivel „(…) a természetes testek
valami cél szerint működnek; ami nyilvánvaló abból, hogy mindig vagy többnyire
ugyanazon a módon működnek, hogy azt kövessék, ami a legjobb (…)” Mivel a
célszerűség alapja mindig valamilyen szándék, felmerül a kérdés: Vajon kinek a
szándékát követik a világ célszerűen viselkedő dolgai? Természetesen Istenét.
Fontos látni, hogy mind az öt érv fogalmi levezetésen alapul,
vagyis úgy működik, hogy egy tapasztalati tény leírásában használatos
fogalomból következtet egy másik fogalomra és az ennek a fogalomnak megfelelő
tényre.
