René Descartes-ról egy fél dióban

René Descartes (17. sz.)

Descartes gondolkodásának központi problémája a bizonyosság, a biztos ismeret kérdése. Célját, hogy a másoktól vakon átvett hiedelmek összességét a belátáson alapuló igaz ismeretek logikus rendszerével váltsa fel, azzal az analitikus módszerrel szeretné megvalósítani, amelyet legismertebb írásában fejt ki, amely az Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről címet viseli. Ennek lényege, hogy a legegyszerűbb ismeretekből kiindulva deduktív bizonyítások segítségével kell az egyre összetettebb ismeretek felé haladni úgy, hogy a következtetés minden lépésénél csakis a kétségtelenül helyes (azaz az előző ismeretből nyilvánvalóan következő) ismereteknek szavazunk bizalmat.

E program kiindulópontja az ismeretek kétségbevonhatatlan alapjának kell lennie, amelyhez módszeres kételkedéssel, azaz a már meglévő bizonyosságaink szisztematikus leépítésével juthatunk el. Elmélkedések az első filozófiáról című írásának első elmélkedésében (Azokról a dolgokról, amelyek kétségbe vonhatók) Descartes szkeptikus érveket sorakoztat fel annak érdekében, hogy rámutasson legalapvetőbb hiedelmeink bizonytalan voltára.

Mindenekelőtt látnunk kell, mondja, hogy a világról alkotott elképzelésünk az érzékelés segítségével alakult ki, ugyanakkor érzékeink gyakran becsapnak bennünket. Mivel nem tudunk egészen biztosan megmondani, mikor vagyunk érzékcsalódás áldozatai és mikor nem, a legcélszerűbb, ha az érzékelés segítségével nyert bizonyosságainkat elvetjük. További problémát jelent, hogy képtelenek vagyunk minden esetben különbséget tenni álom és ébrenlét között, ezért ajánlatosnak látszik elvetni mindazt, amit egyáltalában észlelek, tulajdonképp a világról alkotott összes képzetemet ki kell zárnom a biztos ismeretek szférájából. Így nem marad semmi, ami tapasztalati volna. Igen ám, ugyanakkor vannak olyan ismereteink, amelyek nem valami meglévőnek a tapasztalatán, hanem valami elméletinek a definíciókon alapuló konstrukcióján alapszik: ez a matematikai tudás (Descartes-nál: geometria és aritmetika). A matematikai bizonyosságok nem a tapasztalatból erednek ugyan, ugyanakkor nagyon is lehetséges, hogy tévedek egy matematikai kérdés megválaszolásakor. Hogyan lehetséges a téveset a helyestől megkülönböztetni? Hogyan lehetek biztos benne, hogy épp most nem tévedek? A harmadik szkeptikus érv épp erre a bizonytalanságra hivatkozik: lehetséges, hogy Isten úgy intézte, hogy mindig tévedjek, valahányszor egy adott matematikai műveletet elvégzek, de én ezt a tévedésemet ne vegyem észre.

Egyetlen egy dolog biztos csak, hogy, akár tévedek, akár helyesen, akár tévesen gondolkodom, léteznem kell gondolkodó dologként. A gondolkodás képessége az egyetlen, ami teljes bizonyossággal létezik és hozzám tartozik; minden más kétségbe vonható, tehát kétséges. A legbizonyosabb ismeret tehát az, hogy gondolkodom, hogy vannak gondolataim.

Descartes a harmadik és a negyedik elmélkedésben ezeknek a gondolatoknak a vizsgálata során azt „találja”, hogy rendelkezik egy tökéletes lény (Isten) képzetével és, hogy ez a gondolata más természetű, mint az összes többi (mint láttuk, kétséges) gondolata. Isten képzetéhez ugyanis definíció szerint hozzátartozik a tökéletesség. (Egy tökéletlen lény nem lehet Isten.) Honnan származhat egy ilyen gondolat, honnan ered Isten képzete? Eredhet-e a tökéletlen világ tapasztalatából, képes-e egy tökéletlen ember képzetet alkotni a Legtökéletesebbről? Descartes válasza: Az abszolút tökéletesség, azaz Isten képzetével csak azért rendelkezünk, mert ő maga helyezte belénk ezt a képzetet; mi magunk nem volnánk képesek ilyesmit a saját tapasztalataink alapján a saját tökéletlen értelmünkkel kigondolni.

A negyedik elmélkedésben a szerző egy figyelemreméltó lépést tesz: Azt állítja, mivel Isten tökéletes, soha nem csaphat be bennünket, mert a megtévesztés, a csalás rosszindulatú vagy gyerekes viselkedés és nem fér össze a tökéletességgel. Descartes így hatástalanítja a harmadik szkeptikus érvet, amely a definícióból levezetett igazságok kétségbe vonását célozta. Nagyon kegyetlen dolog volna Isten részéről, ha a levezetésen alapuló tiszta és világos belátásaim puszta tévedések volnának; ő azonban jóságos, tehát, mindaz, amiről tiszta és világos képzetem van a valóság része és nem illúzió.

Emlékezhetünk, hogy az első szkeptikus érv, amely az érzékcsalódás lehetőségére hivatkozott, a külvilágra vonatkozó tapasztalatunk kétségbe vonására szolgált. Descartes azonban ennek az érvnek a radikalitásából is visszavesz, miután eljut a „természetes világosság” általi belátás kétségtelenségéhez. A külvilág tárgyainak összes tulajdonságával kapcsolatban tévedhetünk, kivéve egyetlen sajátságot, a kiterjedést, amely definíció szerint lényegi sajátságuk a külvilági dolgoknak. Minden minőségüktől el tudok vonatkoztatni és minden minőségül képes megváltozni, a tény azonban, hogy a külvilágot kiterjedt tárgyak alkotják, fogalmilag evidens és kétségbe vonhatatlan. (Ez a gondolat döntő jelentőségű az újkor mérésen, tehát kiterjedésen alapuló tudományainak vonatkozásában.)

Az elmét (a gondolkodást, a „gondolkodó dolgot”, a res cogitans-t) azonban könnyebben megismerhetjük és mindig is jobban ismerjük, mint a fizikai világot (a „kiterjedt dolgot”, a res extensa-t), mert az előbbihez közvetlen és kizárólagos hozzáféréssel rendelkezünk. Ugyanis saját gondolatainkról mindig tudunk és alapvetően csak mi tudunk róluk. Ilyen kétségbe vonhatatlan módon van tudomásunk akaratunk szabadságáról is. Szabad akaratunk és megismerési képességünk tökéletlensége (a tény, hogy nem minden gondolatunk alapul belátáson, vannak nagyon is homályos gondolatataink) sajátos aszimmetriában állnak egymással: Gyakran olyankor is ítéletet akarunk alkotni valamiről, amikor nem rendelkezünk az adott kérdésben belátáson alapuló ismerettel. Ennek a túlzott véleményalkotási igyekezetnek eredményeképp szoktunk időnként tévedni.

Francis Baconről egy fél dióban

Francis Bacon (16-17.sz.)

Bacon, aki korának legtisztességtelenebb politikusa és legőszintébb filozófusa volt, a tudományos megismerés alapjainak újragondolását tekintette fő gondolkodói feladatának. Az emberi megismerés mindeddig hatékony segédeszközök és módszer híján tévképzetek és fantazmagóriák rabja volt; a cél ezért, hogy olyan módszert adjunk a tudományoknak, mely valóban az ismeretek bővüléséhez vezet és így nem kell beérnünk a kevés és pontatlan ismeret csűrésével-csavarásával, ahogyan eddig. Bacon ambíciója, hogy a lépésről-lépésre haladó indukciót a tudomány alapvető módszerévé tegye és ezáltal az emberek valódi tudást szerezhessenek és e tudás által valódi hatalmat nyerjenek a világ dolgai felett.

Alapvető előfeltevése, hogy a tudás (a dolgok természetének, viselkedésének ismerete) hatalom, azaz képesség az események irányítására, a tudomány célja pedig, hogy az ember kevésbé legyen kiszolgáltatva a természet - számára „kifürkészhetetlen”- szeszélyének. A tapasztalatból (megfigyelésből vagy kísérletből) kiinduló, fokozatosan általánosító indukció az egyetlen helyes módszer. El kell vetni a fogalmakból kiinduló, fogalmi levezetéssel élő deduktív eljárásokat; legalábbis látni kell, hogy azok nem járulnak hozzá ismereteink gyarapodásához.

Novum Organum című aforizma-gyűjteményében Bacon idolumoknak, ködképeknek nevezi azokat a gondolkodási szokásokat, amelyek a tisztánlátásunkat, azaz tapasztalataink megfelelő használatát akadályozzák. Eredetük szerint négyfajta ködképet különböztet meg:

„A törzs ködképei”: Az emberi természetből eredő hibás, félrevezető gondolkodási szokások. „(…) az elme képzetei az elme hasonlatosságára, nem pedig a világegyetem hasonlatosságára jönnek létre.” Az emberi gondolkodás összekeveri a saját tulajdonságait a dolgok tulajdonságaival. Hajlamosak vagyunk a dolgokat úgy elképzelni, ahogyan könnyű őket elképzelni és nem úgy, ahogyan valójában vannak.

„A barlang ködképei”: Azon hiedelmek, gondolkodási szokások, amelyek az egyén élettörténetében gyökereznek. Ide tartoznak a rossz vagy jó élményeink alapján kialakított hiedelmeink, személyes elfogultságaink, szimpátiáink, antipátiáink, bizalmunk és bizalmatlanságunk valami megszokott vagy épp szokatlan iránt.

„A piac ködképei”: Az emberi kommunikáció torzító hatásai. A nyelv szavai pontatlanok, homályosak, félrevezetők és nagyon gyakran előítéleteket hordoznak. Elsődlegesen nem a gondolkodás irányítja a nyelvet, hanem a nyelv befolyásolja a gondolkodást. Az, hogy gondolatainkat hogyan tudjuk kifejezni, alapvetően befolyásolja, hogy mit gondolunk.

„A színház ködképei”: A különféle elméletek dogmái, amelyek látszólag segítenek (legalábbis segíthetnek) a világ jelenségeinek értelmezésében, valójában azonban álruhás előítéletek, amelyek helyességét soha nem vizsgáltuk meg, hiszen olyan tudományosnak tűnnek.

Aquinói Szent Tamásról egy fél dióban

Thomas Aquinas (Tommaso d’Aquino, Aquinói Szt. Tamás) (13. sz.)

Tamás a racionális teológia hagyományához tartozik, amelynek alapvető kérdése, hogy hogyan lehet teológiai kérdésekben, első sorban Isten létének kérdésében racionálisan érvelni. A racionális érvelés olyan érvelés, amely nem a Kinyilatkoztatáson és nem is egyes szerzők tekintélyén, hanem a minden ember számára egyaránt adott világtapasztalaton és a logikailag érvényes következtetési eljárásokon alapul.

Az, amit Tamás „természetes értelem”(ratio naturalis) névvel illet, a saját útját járva képes eljutni a hit igazságaihoz, amelyeket a Kinyilatkoztatásból és az Egyház azon alapuló tanításából ismerünk.

Hogyan lehet a világból Istenre, a Teremtésből a Teremtőre következtetni? – így szól a racionális teológia alapkérdése. Az az eljárásmód, amelyen Tamás a hit igazságait a természetes értelem útján beláthatóvá teszi egy általa és kortársai által is gyakran alkalmazott sajátos filozófiai-didaktikai műfaj a summa (foglalat, összefoglalás) felépítésében is megfigyelhető.

A summa egy tanító (gyakran egyenesen oktatási célt szolgáló) írás, amelynek fő szerkezeti elemei a kérdés, az ellenérvek a kérdésre adandó válasszal kapcsolatban, a tekintélyérvek a kérdésre adandó válasz mellett, a szerző saját álláspontja (a természetes értelem felől megalapozva), végül az ellenérvek részletes cáfolata. Pl.: Kérdés: Van-e Isten? Ellenérv: Úgy tűnik nincs, mert a világban jelen van a rossz. Tekintélyérv: A Szentírás szerint van Isten. Racionális érv: Kell, hogy legyen Isten, mert… Az ellenérv cáfolata: A rossz jelenléte (azaz a jó lokális-időleges hiánya) a világban valójában a jót szolgálja mint eszköz.

Tamásnak öt racionális érvet sorol fel, amelyek belátása szerint Isten létét bizonyítják.

Ez az öt Istenérv, „öt út” a következő:

Az első érv a világban megfigyelhető változáson alapszik (megjegyzendő, hogy ezt Tamás mozgásnak nevezi): A világon minden változás valaminek a valami mássá való átváltozása. Szükség van a változások végső céljára, mert a változás nem tarthat a végtelenbe. Ez a végső cél Isten. (Ezzel az érvvel már Arisztotelésznél is találkozhattunk, a mozdulatlan/mozgatatlan mozgató kapcsán.)

A második érv a hatóóok fogalmából ered. A hatóok az, ami valamilyen változást mint közvetlen előzmény kivált. Minden előzménynek van előzménye és az előzmény előzményének is, ugyanakkor lehetetlen – így Tamás - , hogy végtelen legyen a hatóokok sora. Az első hatóok Isten, aki maga nem szorul semmilyen feltételre, előzményre, kiváltó okra.

A harmadik érv a lehetséges (más megfogalmazásban esetleges) és a szükségszerű fogalompárból adódik. A világ dolgai keletkeznek és pusztulnak, azaz lehetséges, hogy legyenek és az is, hogy ne legyenek; nem szükségszerűen léteznek tehát. Ha van lehetséges, akkor kell, hogy e fogalom párja is létezzék, azaz a szükségszerű, hogy valami szükségszerűen létezzék és ez a szükségszerű létező Isten.

A negyedik érv a tökéletesség fokozataiból származik. Tapasztaljuk, hogy a világban létező dolgok között vannak jobbak és kevésbé jók, a tökéleteshez közelebb és attól távolabb állók. „Van tehát valami, ami a legigazabb, a legjobb, a legnemesebb, és következésképp a leginkább létező…” Ez Isten.

Az ötödik érv a világ célszerűségének tapasztalatán alapszik. Mivel „(…) a természetes testek valami cél szerint működnek; ami nyilvánvaló abból, hogy mindig vagy többnyire ugyanazon a módon működnek, hogy azt kövessék, ami a legjobb (…)” Mivel a célszerűség alapja mindig valamilyen szándék, felmerül a kérdés: Vajon kinek a szándékát követik a világ célszerűen viselkedő dolgai? Természetesen Istenét.

Fontos látni, hogy mind az öt érv fogalmi levezetésen alapul, vagyis úgy működik, hogy egy tapasztalati tény leírásában használatos fogalomból következtet egy másik fogalomra és az ennek a fogalomnak megfelelő tényre.

Szent Ágostonról egy fél dióban

Aurelius Augustinus (Szent Ágoston) (4.-5. század)

Legismertebb műve a Vallomások címet viseli. Ágoston itt a személyes élettörténetet, élményeket a filozófiai érvelés eszköztárába emeli. Keresztény megtérésének történetéből kiindulva kívánja gondolkodásának alapvető bizonyosságait bemutatni, illetve mellettük érvelni.

Ágostonnál kulcsfontosságú a szubjektum, „a belső ember”. A szabad akaratról és az Isten városáról című munkájának is alapvelő érve, hogy, ha nem léteznénk, nem kételkedhetnénk, ill. nem is tévedhetnénk, tehát teljesen biztos, hogy a gondolkodás szubjektuma létezik. Ez az öntudat bizonyossága. A „szubjektivitás” vagy „személyesség” tehát ismeretelméleti garancia itt és nem olyasmi, ami leértékelné a meggyőződéseinket.

[Figyeljünk fel arra, hogyan kezeljük a személyességet mindennapi gondolkodásunkban: Néha gyengíti a meggyőződés érvényét, például, amikor valamit „személyes elfogultság”-nak minősítünk, máskor viszont éppen abszolút érvényességet kölcsönöz egy bizonyosságnak pl., amikor „személyes tapasztalat”-ra hivatkozunk.]

Az ember földi életének időbelisége visszatérő témája Ágoston műveinek. Leghíresebb elemzése az időről a Vallomások XI. könyvében olvasható. Az idő lényege az elmúlás, ezáltal időbeli nem valóságos lét, pontosabban nem az igazi lét. A múlt már nincs, a jövő még nincs és a jelen szüntelenül a múltba hanyatlik. Ezáltal gyakorlatilag szétforgácsolódunk az időben. A kereszténység központi tanítása, amely szerint Isten Jézus Krisztusban emberré lett, tehát az örökkévaló időbelivé, azaz a tökéletes tökéletlenné vált az isteni kegyelem megnyilatkozásaként, Istennek az emberek iránt való szeretete megnyilvánulásaként, Ágostonnál ebben az összefüggésben nyer értelmet. Az Örökkévaló megjelenik az időben. Jézus Krisztus személyében épp ez a paradoxon, ez a teljesen emberfeletti, amelyet a véges, azaz időbeli emberi értelem nem képes felfogni. Isten azonban lehetővé teszi számunkra a személyes vallási tapasztalatot, amely túlmutat az időbeliségen. Isten kegyelme azonban még ennél is többet kínál: Örök életet, az Isten életében való részesülést. Az ember (és e világ) időbeli, tökéletlen léte egy örök (azaz időn kívüli), tökéletes létre utal mint céljára.

Fontos itt, hogy a tökéletlenség, amely ezt a világot jellemzi, nem más, mint hiányosság: Ami időbeli, az nem létezik igazán. A világban tapasztalható rossz (szenvedés, hibák, gonoszság stb.) nem valami önálló dolog, sőt nem is valami, hanem épp semmi, azaz léthiány. Isten teremtett mindent, ami van és minden jó, ami van; viszont a rossz „nem van”, azaz nincs; lényege szerint hiányosság, a jó hiánya. Amit tehát Isten teremtett, az van és jó, a tökéletesedés terei, az emberi szabadság terei, a hiányok azok a jelenségek, amelyeket gyakran mint rosszat észlelünk ebben a világban, amely azonban csak az Örökkévalóság előszobája, ahová a bűnbeesés következtében került az emberiség. Az emberi élet végső és legfontosabb (egyetlen helyes) vonatkoztatási rendszere az örökkévalóság.