A preszókratikus filozófusok
A
preszókratikusok névvel azokat az ókori görög gondolkodókat szokás illetni,
akik Szókratész előtt éltek, vagy épp Szókratész és Platón kortársaiként, de
olyan problémákkal foglalkoztak, amelyek a Szókratész előtti filozófia érdeklődési
körébe tartoznak. Ez az érdeklődési kör a természet, azaz a kozmosz. Ezek a
szerzők az emberi világot nem választották el a természeti világtól, ezért
nevezik az általuk művelt filozófiát természetfilozófiának.
Az alapvető
kérdés itt az, hogy mi a természet működésének alapja, mi a világban a valódi,
mi az alapvető, mi az, amin a jelenségek sokfélesége alapul. Ezt a kérdést
igyekeznek megválaszolni a Szókratész előtti filozófusok, akik többnyire „A
természetről” címmel alkottak gyakran irodalmi formájú szövegeket, amelyekben a
kozmosz (e szó egyik jelentése egyébként „rend”) működésének elvét, az őselvet
(arkhé), illetve működtető értelmet, szabályt (logosz) keresték.
Néhány
preszókratikus néhány mondatban:
Thalész
(i.e. 7. sz.): Az arkhé (őselv, ősok) a víz. Ez nyilván azért kézenfekvő, mert
a víz egy bizonyos dolog, amely mégis számos formában fordul elő a Földön,
tehát egy konkrét, jól azonosítható létező, amely a sokféle jelenség hátterében
állhat. Fontos ugyanakkor látnunk, hogy itt nem pusztán a vízről, mint konkrét
anyagról, hanem a folyékonyságról, az áramlásról, párolgásról,
megszilárdulásról, mint létmódokról is beszélhet Thalész, mint arról a
folyamatos átalakulásról, amelyben a világ létezik.
Anaximandrosz
(i.e. 7. sz.): A világ őselve a „meghatározatlan, végtelen, határtalan”,
görögül az apeiron, a létezők ebből
keletkeznek, emelkednek ki, majd ebbe süllyednek vissza.
Anaximenész
(i.e. 6. sz.): Az arché a levegő, amely sűrűsödésével és ritkulásával hozza
létre a kozmosz létezőit. A víz és a kő sűrűsödéssel, míg a tűz ritkulással jön
létre. Ebben a gondolatban nem csak az az érdekes, hogy fontos szerepe van a
kialakulásában a megfigyelésnek (a tűz fölfelé törekszik, míg a víz és a kő
lefelé hullik a levegőben), hanem az is, hogy a sűrűsödésről-ritkulásról szólva
tulajdonképp mennyiségi meghatározásokra vezeti vissza a különféle minőségeket
(halmazállapotokat).
Püthagorasz
(i.e. 6. sz.): A valóság lényegét, amelyen a kozmosz rendje alapul, a számok
jelentik. A számok határolják be a határtalant (apeiron). Minden dolog leírható
matematikailag. Püthagoraszt és követőit lenyűgözte a zene: A húrok hosszának
aránya és a keltett harmónia közötti összefüggés. (Az a gondolat, hogy a
valóság lényege matematikai természetű a modern természettudományban is
központi jelentőségű.)
Empedoklész
(i.e. 5. sz.): Az arché a négy elem: föld, víz, levegő és tűz. Ezeket két
alapvető erő, a szeretet és a viszály mozgatja. A szeretet által közel kerülnek
egymáshoz, egységbe forrnak, míg a viszály ismét szétválasztja őket. Ez az
egyesülés és szétbomlás a keletkezés és elmúlás. A világon minden múlandó és
változó, mert e két erő szüntelen mozgásban van.
Anaxagorasz
(i.e. 5. sz.): A világ végtelen sokféle anyagból áll, amelyek között minőségi
különbözőségek vannak. Ezek az anyagok meghatározott módon keveredve alkotják a
világot és tervszerűséget mutatnak, mert a világot az ész, v. szellem (nousz)
rendezi el.
Leukipposz
és Démokritosz (i.e. 5-4. sz.): Atomisták. Az atomok apró részecskék, amelyek
között mechanikai kölcsönhatás van, mégpedig kauzális szükségszerűség szerint.
Démokritosz szerint a dolgoknak vannak elsődleges, azaz objektív tulajdonságaik
és másodlagos, azaz szubjektív tulajdonságaik. Az előbbiek az atomok közvetlen
tulajdonságai, azaz a sűrűség, kiterjedés és tehetetlenség, míg az utóbbiak
csak ezek hatásai az érzékszervekre (pl. szín és szag).
Parmenidész és
Zénón (eleai iskola, eleaták)(i.e. 6-5. sz. ): Ami valóban létezik („a lét”)
mozdulatlan és változatlan. A mozgás és változás puszta illúzió. Éppígy illúzió
a sokféleség és egyáltalán a sokaság is. A lét egy. Parmenidész tanítványa,
Zénón számos érvet hozott fel a mozgás lehetetlenségére. Ezek közül az egyik,
hogy a kilőtt nyílvessző soha nem ér célba, mivel először meg kellene tennie az
út felét, azután a fennmaradó út felét, majd az így fennmaradó út felét stb. és
a távolság soha nem lehet nulla, mert a valamennyinek a fele nem lehet nulla.
Hérakleitosz
(i.e. 6-5. sz.): A lét nemhogy nem mozdulatlan, hanem épp ellenkezőleg,
folytonos változásban, mozgásban, átalakulásban van. „Nem léphetünk kétszer
ugyanabba a folyóba.” A lét lényegéhez tartozik az ellentmondásosság. Semmit
nem tudunk az ellentéte nélkül elképzelni. „Minden dolgok atyja a háború.” A
valóság azonban nem kaotikus: Az értelem (logosz) szabályozza a lét
fellobbanásait, változásait. A bölcsesség a logosz megértése.
