Platón (i.e. 5. sz., Athén)
Legtöbb műve dialógus formájában íródott. A dialógus szó
jelentése párbeszéd, de Platón dialógusi általában nem két, hanem több szereplő
beszélgetései, amelyeknek központi figurája Platón mestere, Szókratész, aki
többnyire olyan emberekkel beszélget, akiknek valamivel kapcsolatban határozott
véleményük, magabiztos álláspontjuk van. Szókratész a beszélgetések során
olyasmire kérdez rá, amit beszélgetőpartnere magától értetődőnek,
egyértelműnek, kétségbevonhatatlannak gondol. A rákérdezés következtében az egyértelműség,
a magától értetődőség megszűnik és a beszélgetőpartner álláspontja meginog.
Szókratész módszerét (azt, hogy kérdésekkel irányítja a beszélgetést) bábásnak
nevezte, mondván, nem tesz mást, mint segít kimondani („megszülni”)
beszélgetőtársának a gondolatát.
A Szókratésszel beszélgetők gyakran az ún. szofisták közül
kerültek ki, akik a városállam közéletében történő részvételhez szükséges
készségek (alapvetően a vitatkozás, szónoklás és érvelés) tanításával
foglalkoztak. Szókratész azonban velük beszélgetve rávilágít, hogy tudásuk
látszattudás és bizonyosságaik látszatokon alapulnak. (Ld. ehhez Az állam c.
dialógusból vett példát.)
A látszat és a valóság, a jelenség és a lényeg, a vélekedés
és az igazság szembeállítás Platón számára alapvető és ezáltal az a kérdés is,
hogy hogyan ismerhető meg az igazi valóság, amely a látszatvalóság világa
mögött húzódik meg, amelyet „a látszat fátyla” többnyire eltakar előlünk. Mire
kell figyelnünk, ha meg akarjuk ismerni a valóságot? A tapasztalati világ múlandó
és változékony, az ideiglenesség és az illúzió világa, így rá alapozva aligha
tehetünk szert biztos ismeretekre. Mondhatjuk, hogy a tapasztalati világban
élve nekünk embereknek nincs is sok esélyünk a biztos tudás megszerzésére,
úgyhogy, a legjobb volna talán feladni az ilyen próbálkozásokat. Platón
felhívja azonban a figyelmünket, hogy rendelkezünk a tökéletesség képzetével,
annak ellenére, hogy a világ, amelyet tapasztalataink közvetítenek nekünk,
igencsak tökéletlen. Honnan tudjuk, hogy milyen a tökéletes tudás, a tökéletes
jóság, a tökéletes igazság, szépség stb? Honnan van elképzelésünk a
tökéletesről, az ideálisról? (A tapasztalatból nem tudhatjuk.) Platón válasza
erre, hogy már láttuk mindezt, mielőtt megszülettünk, ezért a megismerés, a
tanulás (amennyiben a valóság megismerése) nem más, mint visszaemlékezés.
(Kortársaihoz hasonlóan hisz abban, hogy lelkünk már megszületésünk előtt is
létezett és ebben a születés előtti időben az ideákat szemlélhette.)
Platón szerint a filozofálás célja, hogy tisztába jöjjünk a
dolgok, a jelenségek hátterében álló lényegekkel, ideákkal. Ez a gondolkodási
attitűd egyébként napjainkban is jelen van, amikor abból indulunk ki, hogy a
világ mindenki által megtapasztalható jelenségei „mögött”olyan
törvényszerűségek működnek, amelyeknek megismerése „a tudósok”, a különféle
szakemberek feladata és kiváltsága.
A filozófusok lényeglátó képessége szolgál alapul Platón államkoncepciójához
is. Ha a filozófusok azok, akik tisztában vannak a dolgok lényegével, akkor a
legjobb, ha ők vezetik az államot. Fontos, hogy Platón abból indul ki, hogy az
állam berendezése funkcionális és így az állam polgárainak rétegződése is az
általuk betöltött funkciókon fog alapulni. Ezek a funkciók az emberi lélek
három képességének, funkciójának (azaz három „részének”) felelnek meg. Ezek az
alábbiak: Az ész, amelynek sajátos erénye, funkcionális kiválósága a
bölcsesség, tehát lényeglátás (a filozófusok rendje felel meg neki). A tetterő,
amelynek erénye a bátorság és társadalmi rendje az őrök. A polgárok legalsó
rendjét a kézművesek alkotják, akiknek sajátos erényük a mértékletesség. A
lélekhez hasonlóan az állam felépítése is hierarchikus és ahogyan az ész
feladata a tetterő és a vágyakozás irányítása, úgy a filozófusok dolga, hogy az
őröket és kézműveseket vezessék. Platón állam-utópiája, ahol egyébként nincs
magántulajdon, van viszont nőközösség és még a zenét is államilag szabályozzák, nem túl szimpatikus, azt azonban látnunk kell, hogy az az elképzelés, amely szerint az
állam vezetőinek jobban kell ismerniük a dolgok természetét, mint az átlagos
polgárnak, továbbá, hogy a társadalmi együttélés racionálisan megszervezhető
és, hogy a társadalom rétegződése funkciókon, feladatkörökön alapszik, ma is
népszerű eszmék.
