Epiktétoszról egy fél dióban

Epiktétosz (i. sz. 1. sz.)

Epiktétosz szerint a filozófia elsődleges feladata, hogy konkrét életszemléleti elveket biztosítson számunkra. Mire kell törekedni és mit kell elkerülni? Ez a legfontosabb kérdés az emberi élettel kapcsolatban és ezért a filozofálás alapkérdése is ez. A filozófus azonban nem csak elméletben válaszolja meg ezt a kérdést, hanem a saját életében valósítja meg elveit, mégpedig anélkül, hogy sokat prédikálna róluk. A filozofálás célja tehát nem valamilyen tudás, hanem a helyes élet.

Epiktétosz felhívja a figyelmünket, hogy amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy mire kell törekednünk és mitől óvakodnunk, akkor mindenekelőtt azt a kérdést kell feltennünk, hogy mi múlik rajtunk és mi nem. Nyilvánvaló ugyanis, hogy hiába is törekednénk olyasmire, ami nem rajunk múlik. Ennek a tételnek a fordítottja nem ennyire nyilvánvaló: Gyakran félünk olyasmitől, aminek elkerülése vagy elszenvedése nem a mi döntésünktől, cselekedeteinktől függ. Epiktétosz azt javasolja, szoktassuk hozzá magunkat, hogy ne nyugtalankodjunk semmi miatt, aminek bekövetkezése, vagy elmaradása nem rajtunk múlik, azaz nem egyes egyedül a mi tevékenységünktől függ.

Ebből a megközelítésből következik, hogy a saját belső világunk kerül az érdeklődés középpontjába, egész pontosan az adottságokhoz való viszonyulás lesz a legfontosabb. Bármi történik, módunk lesz rá, hogy helyesen viselkedjünk, azaz, hogy helyesen viszonyuljunk a tényekhez.

Abból a tapasztalatból, hogy egy adott tényálláshoz többféleképpen viszonyulhatunk, annak a szabadságnak a belátása következik, hogy lehetőségünk van megváltoztatni a dolgokhoz való viszonyulásunkat és így azt a módot, ahogyan velük érintkezünk, azaz azt, ahogyan a tények érintenek bennünket.

„Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények. A halálban például nincsen semmi szörnyű; ha szörnyű volna, Szókratésznak is úgy tűnt volna(…) Így hát sohase másokat okoljunk, amikor akadályokra bukkanunk, vagy nyugtalanok vagyunk; magunkat, azaz a magunk véleményét hibáztassuk.” (Epiktétosz: Kézikönyvecske. Ford. Sárosi Gyula, Budapest, Európa Könyvkiadó 1978)

Az a képességünk, hogy alakítani tudjuk az adottságokhoz (a saját adottságainkhoz és a külvilág adottságaihoz) való viszonyunkat és, ezáltal képesek vagyunk helyzetek átértelmezésére, nagyban megkönnyíti az életet. 

Arisztotelészről egy fél dióban

Arisztotelész (i.e. 4. sz.)

Az erényről

Amikor Arisztotelész azt vizsgálja, hogy mi a helyes élet lényege, azaz mi az erény, akkor (Platónnal ellentétben) nem a társadalom és egyáltalán a világ hierarchikus-funkcionális felfogásából, hanem az életmódok sokféleségéből indul ki. Megkülönböztet teoretikus (szemlélődő), praktikus (szervező, cselekvő) és poétikus (alkotó) életmódot. Az erények egy olyan attitűdök, beállítottságok, lelki alkatok, amelyek abban segítenek, hogy bizonyos életmódoknak megfelelően éljünk. Arisztotelész szerint különbséget kell tennünk észbeli erények és erkölcsi erények között. Az észbeli erényeket mai szóhasználattal intelligenciának, tudásnak, okosságnak neveznénk. Az észbeli erényeket nem lehet túlzásba vinni. (Soha nem lehet valaki túl okos.) Az erkölcsi erények gyakorlása ezzel szemben két szélsőség (hiány és túlzás) közötti középút okos megtalálását jelenti, pl. a bátorság a gyávaság és a vakmerőség közötti középút, a bőkezűség pedig a fukarság és a pazarlás között helyezkedik el. A cselekvő (praktikus) életmód fontos erénye a bátorság, de, aki túl bátor (azaz vakmerő) nem sokáig él, aki viszont gyáva, az olyan lépésektől is visszaretten, amelyeket pedig jó volna megtennie.

A világ lényegéről

Amikor a világ dolgainak lényegére kérdez rá, elutasítja Platón ideatanát mint a világ szükségtelen megkettőzését. A lényeg itt van, ebben a világban. Nincs külön lényeg-világ efölött a jelenség-világ fölött. A dolgok valóságosságukat nem az ideáktól, hanem a formájuktól nyerik. A valóság az anyag bizonyos konkrét formákban. Nem pusztán az anyag, hanem a formával bíró anyag. Forma nélküli anyagot még senki sem látott és tudunk elképzelni semmit, ami ne valamilyen konkrét formában létezne. Minél konkrétabb, minél körvonalazottabb valami, annál valóságosabb. Hogyan jön létre ez a valóság? A keletkezés négy okát nevezi meg:

Szükség van egyrészt anyagra, másrészt formára, továbbá a hatásra is, amely a formálódáshoz vezet. A formálódás, az anyag konkrét formát öltése mindig valamilyen céllal történik. Az anyagi, a formai és a cél-ok mellett a negyedik ok-típus a célok. A változásoknak tehát sajátos céljuk vannak a világban. A világfolyamat tökéletesedési folyamat. Ez a tökéletesedés úgy történik, hogy az anyag egyre megformáltabb lesz. A világfolyamatot a tiszta forma mint mozgatatlan (és mozdulatlan) mozgató tartja mozgásban, oly módon, hogy a világon minden folyamatnak az a célja, hogy tiszta formává váljon. 

A gondolkodás formája, a szillogizmus

Gondolkodásunk alapvetően ítéletalkotás és az ítéletek összekapcsolása következtetésekké. A következtetések premisszákból (feltételekből, előfeltevésekből) és konklúzióból (következményből) állnak.

Egy ilyen szillogizmus például:

(P1) Minden kutya ragadozó

(P2) Bodri kutya

(K) Bodri ragadozó

 A logikailag helyes következtetés konklúziója akkor igaz, ha a premisszák igazak.

Arisztotelész a szillogizmusnak, mint a következtetés szerkezetének leírásával tulajdonképpen a gondolkodás „ha…, akkor…” struktúráját, azaz bizonyosságaink, meggyőződéseink, tudásunk feltételekhez kötött voltára mutatott rá. Minden meggyőződésünk akkor igaz, ha azok a bizonyosságaink, amelyekre az adott meggyőződést alapozzuk, igazak. Sok olyan bizonyosságunk, amelyre meggyőződéseinket alapozzuk kimondatlan, megfogalmazatlan és ezért ellenőrizetlen marad, ezért fontos, hogy megpróbáljuk megfogalmazni előfeltevéseinket, ha fontos dolgokkal kapcsolatban alkotunk véleményt.

Platónról egy fél dióban

Platón (i.e. 5. sz., Athén)

Legtöbb műve dialógus formájában íródott. A dialógus szó jelentése párbeszéd, de Platón dialógusi általában nem két, hanem több szereplő beszélgetései, amelyeknek központi figurája Platón mestere, Szókratész, aki többnyire olyan emberekkel beszélget, akiknek valamivel kapcsolatban határozott véleményük, magabiztos álláspontjuk van. Szókratész a beszélgetések során olyasmire kérdez rá, amit beszélgetőpartnere magától értetődőnek, egyértelműnek, kétségbevonhatatlannak gondol. A rákérdezés következtében az egyértelműség, a magától értetődőség megszűnik és a beszélgetőpartner álláspontja meginog. Szókratész módszerét (azt, hogy kérdésekkel irányítja a beszélgetést) bábásnak nevezte, mondván, nem tesz mást, mint segít kimondani („megszülni”) beszélgetőtársának a gondolatát.

A Szókratésszel beszélgetők gyakran az ún. szofisták közül kerültek ki, akik a városállam közéletében történő részvételhez szükséges készségek (alapvetően a vitatkozás, szónoklás és érvelés) tanításával foglalkoztak. Szókratész azonban velük beszélgetve rávilágít, hogy tudásuk látszattudás és bizonyosságaik látszatokon alapulnak. (Ld. ehhez Az állam c. dialógusból vett példát.)

A látszat és a valóság, a jelenség és a lényeg, a vélekedés és az igazság szembeállítás Platón számára alapvető és ezáltal az a kérdés is, hogy hogyan ismerhető meg az igazi valóság, amely a látszatvalóság világa mögött húzódik meg, amelyet „a látszat fátyla” többnyire eltakar előlünk. Mire kell figyelnünk, ha meg akarjuk ismerni a valóságot? A tapasztalati világ múlandó és változékony, az ideiglenesség és az illúzió világa, így rá alapozva aligha tehetünk szert biztos ismeretekre. Mondhatjuk, hogy a tapasztalati világban élve nekünk embereknek nincs is sok esélyünk a biztos tudás megszerzésére, úgyhogy, a legjobb volna talán feladni az ilyen próbálkozásokat. Platón felhívja azonban a figyelmünket, hogy rendelkezünk a tökéletesség képzetével, annak ellenére, hogy a világ, amelyet tapasztalataink közvetítenek nekünk, igencsak tökéletlen. Honnan tudjuk, hogy milyen a tökéletes tudás, a tökéletes jóság, a tökéletes igazság, szépség stb? Honnan van elképzelésünk a tökéletesről, az ideálisról? (A tapasztalatból nem tudhatjuk.) Platón válasza erre, hogy már láttuk mindezt, mielőtt megszülettünk, ezért a megismerés, a tanulás (amennyiben a valóság megismerése) nem más, mint visszaemlékezés. (Kortársaihoz hasonlóan hisz abban, hogy lelkünk már megszületésünk előtt is létezett és ebben a születés előtti időben az ideákat szemlélhette.)

Platón szerint a filozofálás célja, hogy tisztába jöjjünk a dolgok, a jelenségek hátterében álló lényegekkel, ideákkal. Ez a gondolkodási attitűd egyébként napjainkban is jelen van, amikor abból indulunk ki, hogy a világ mindenki által megtapasztalható jelenségei „mögött”olyan törvényszerűségek működnek, amelyeknek megismerése „a tudósok”, a különféle szakemberek feladata és kiváltsága.

A filozófusok lényeglátó képessége szolgál alapul Platón államkoncepciójához is. Ha a filozófusok azok, akik tisztában vannak a dolgok lényegével, akkor a legjobb, ha ők vezetik az államot. Fontos, hogy Platón abból indul ki, hogy az állam berendezése funkcionális és így az állam polgárainak rétegződése is az általuk betöltött funkciókon fog alapulni. Ezek a funkciók az emberi lélek három képességének, funkciójának (azaz három „részének”) felelnek meg. Ezek az alábbiak: Az ész, amelynek sajátos erénye, funkcionális kiválósága a bölcsesség, tehát lényeglátás (a filozófusok rendje felel meg neki). A tetterő, amelynek erénye a bátorság és társadalmi rendje az őrök. A polgárok legalsó rendjét a kézművesek alkotják, akiknek sajátos erényük a mértékletesség. A lélekhez hasonlóan az állam felépítése is hierarchikus és ahogyan az ész feladata a tetterő és a vágyakozás irányítása, úgy a filozófusok dolga, hogy az őröket és kézműveseket vezessék. Platón állam-utópiája, ahol egyébként nincs magántulajdon, van viszont nőközösség és még a zenét is államilag szabályozzák, nem túl szimpatikus, azt azonban látnunk kell, hogy az az elképzelés, amely szerint az állam vezetőinek jobban kell ismerniük a dolgok természetét, mint az átlagos polgárnak, továbbá, hogy a társadalmi együttélés racionálisan megszervezhető és, hogy a társadalom rétegződése funkciókon, feladatkörökön alapszik, ma is népszerű eszmék.

A preszókratikáról egy fél dióban

A preszókratikus filozófusok

A preszókratikusok névvel azokat az ókori görög gondolkodókat szokás illetni, akik Szókratész előtt éltek, vagy épp Szókratész és Platón kortársaiként, de olyan problémákkal foglalkoztak, amelyek a Szókratész előtti filozófia érdeklődési körébe tartoznak. Ez az érdeklődési kör a természet, azaz a kozmosz. Ezek a szerzők az emberi világot nem választották el a természeti világtól, ezért nevezik az általuk művelt filozófiát természetfilozófiának.

Az alapvető kérdés itt az, hogy mi a természet működésének alapja, mi a világban a valódi, mi az alapvető, mi az, amin a jelenségek sokfélesége alapul. Ezt a kérdést igyekeznek megválaszolni a Szókratész előtti filozófusok, akik többnyire „A természetről” címmel alkottak gyakran irodalmi formájú szövegeket, amelyekben a kozmosz (e szó egyik jelentése egyébként „rend”) működésének elvét, az őselvet (arkhé), illetve működtető értelmet, szabályt (logosz) keresték.

Néhány preszókratikus néhány mondatban:

Thalész (i.e. 7. sz.): Az arkhé (őselv, ősok) a víz. Ez nyilván azért kézenfekvő, mert a víz egy bizonyos dolog, amely mégis számos formában fordul elő a Földön, tehát egy konkrét, jól azonosítható létező, amely a sokféle jelenség hátterében állhat. Fontos ugyanakkor látnunk, hogy itt nem pusztán a vízről, mint konkrét anyagról, hanem a folyékonyságról, az áramlásról, párolgásról, megszilárdulásról, mint létmódokról is beszélhet Thalész, mint arról a folyamatos átalakulásról, amelyben a világ létezik.

Anaximandrosz (i.e. 7. sz.): A világ őselve a „meghatározatlan, végtelen, határtalan”, görögül az apeiron, a létezők ebből keletkeznek, emelkednek ki, majd ebbe süllyednek vissza.

Anaximenész (i.e. 6. sz.): Az arché a levegő, amely sűrűsödésével és ritkulásával hozza létre a kozmosz létezőit. A víz és a kő sűrűsödéssel, míg a tűz ritkulással jön létre. Ebben a gondolatban nem csak az az érdekes, hogy fontos szerepe van a kialakulásában a megfigyelésnek (a tűz fölfelé törekszik, míg a víz és a kő lefelé hullik a levegőben), hanem az is, hogy a sűrűsödésről-ritkulásról szólva tulajdonképp mennyiségi meghatározásokra vezeti vissza a különféle minőségeket (halmazállapotokat).

Püthagorasz (i.e. 6. sz.): A valóság lényegét, amelyen a kozmosz rendje alapul, a számok jelentik. A számok határolják be a határtalant (apeiron). Minden dolog leírható matematikailag. Püthagoraszt és követőit lenyűgözte a zene: A húrok hosszának aránya és a keltett harmónia közötti összefüggés. (Az a gondolat, hogy a valóság lényege matematikai természetű a modern természettudományban is központi jelentőségű.)

Empedoklész (i.e. 5. sz.): Az arché a négy elem: föld, víz, levegő és tűz. Ezeket két alapvető erő, a szeretet és a viszály mozgatja. A szeretet által közel kerülnek egymáshoz, egységbe forrnak, míg a viszály ismét szétválasztja őket. Ez az egyesülés és szétbomlás a keletkezés és elmúlás. A világon minden múlandó és változó, mert e két erő szüntelen mozgásban van.

Anaxagorasz (i.e. 5. sz.): A világ végtelen sokféle anyagból áll, amelyek között minőségi különbözőségek vannak. Ezek az anyagok meghatározott módon keveredve alkotják a világot és tervszerűséget mutatnak, mert a világot az ész, v. szellem (nousz) rendezi el.

Leukipposz és Démokritosz (i.e. 5-4. sz.): Atomisták. Az atomok apró részecskék, amelyek között mechanikai kölcsönhatás van, mégpedig kauzális szükségszerűség szerint. Démokritosz szerint a dolgoknak vannak elsődleges, azaz objektív tulajdonságaik és másodlagos, azaz szubjektív tulajdonságaik. Az előbbiek az atomok közvetlen tulajdonságai, azaz a sűrűség, kiterjedés és tehetetlenség, míg az utóbbiak csak ezek hatásai az érzékszervekre (pl. szín és szag).

Parmenidész és Zénón (eleai iskola, eleaták)(i.e. 6-5. sz. ): Ami valóban létezik („a lét”) mozdulatlan és változatlan. A mozgás és változás puszta illúzió. Éppígy illúzió a sokféleség és egyáltalán a sokaság is. A lét egy. Parmenidész tanítványa, Zénón számos érvet hozott fel a mozgás lehetetlenségére. Ezek közül az egyik, hogy a kilőtt nyílvessző soha nem ér célba, mivel először meg kellene tennie az út felét, azután a fennmaradó út felét, majd az így fennmaradó út felét stb. és a távolság soha nem lehet nulla, mert a valamennyinek a fele nem lehet nulla.

Hérakleitosz (i.e. 6-5. sz.): A lét nemhogy nem mozdulatlan, hanem épp ellenkezőleg, folytonos változásban, mozgásban, átalakulásban van. „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.” A lét lényegéhez tartozik az ellentmondásosság. Semmit nem tudunk az ellentéte nélkül elképzelni. „Minden dolgok atyja a háború.” A valóság azonban nem kaotikus: Az értelem (logosz) szabályozza a lét fellobbanásait, változásait. A bölcsesség a logosz megértése.