Ludwig Wittgenstein
(20. sz. első fele)
A fiatal Wittgenstein egyik célkitűzése, hogy kijelölje az
értelmes beszéd és az emberi megismerés határait. Korai főművében, a Tractatus logico-philosophicus a
lehetséges értelmes állításokat tényállításokként, a világot pedig tények
összességeként határozza meg. Azok a mondatok értelmesek, amelyek valamely – a
világot alkotó – tényállás képei kívánnak lenni. Azon állítások, amelyek jól
képezik le a világot, helyesek (amelyek nem jól képezik le, pedig helytelenek).
Az igaz állítás a világ találó modelljei. Csak az értelmes állítások lehetnek
helyesek vagy helytelenek. Észrevehetjük itt az „értelmes / értelmetlen”
kifejezések hétköznapi és filozófiai használata közötti különbséget: A köznapi
használatban az „értelmes” gyakran az „igaz” szinonimája, míg logikai-filozófiai
szempontból értelmes állítás az, amelyhez valamilyen igazságértéket
rendelhetünk, azaz, amely igaz vagy hamis lehet. A szavak használhatóságának
feltétele tehát, hogy legyen egyértelmű jelöletük. Wittgenstein feleleveníti
azt a Samuel Johnson óta sokszor megfogalmazott gyanút, mely szerint „a nyelv
álruhába öltözteti a gondolatot”. Ez az álca okozza, hogy számos eleve
megválaszolatlanságra ítélt kérdésünk, ún. metafizikai látszatproblémánk van. A
filozófia feladata, hogy a gondolkodásról lehántsa a metafizikát (álkérdéseket)
okozó öltözetet, azaz, hogy a nyelvet a logika követelményeihez igazítsa és
ezáltal ideális nyelvhasználatot alakítson ki. A nyelvnek a logika által kijelölt határait (tehát a jelölettel bíró kifejezések univerzumának határait) Wittgenstein a világ (és egyben az élet) határainak is tekinti és mindazt, ami ezeken túl van, a misztikum kifejezéssel illeti. Amikor a leíró nyelv illetékességi köréből megpróbálunk kilépni, például úgy, hogy a szubjektumról, a halálról vagy Istenről próbálunk beszélni, megnyilvánulásunk értelmetlen, metafizikai lesz. A filozófus dolga, hogy
figyelmeztessen bennünket, ha valami metafizikait találnánk mondani, tehát
tényállítás szándékával olyasmit mondanánk, ami nem a tények valamilyen
(jó/rossz) modellje, azaz nem minden általunk használt kifejezéshez tartozna
egyértelmű jelölet. A Tractatus híres
zárómondata így szól: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
Wittgenstein kései főműve, a csak a szerző halála után
napvilágot látott Filozófiai
vizsgálódások leginkább aforizmagyűjteménynek tűnik. Míg a Tractatus egymást világos logika szerint
követő tételekből áll, addig a Filozófiai
vizsgálódásokat egymáshoz gyakran csak igen lazán kapcsolódó paragrafusok
alkotják. A kései mű filozófia-felfogása azonban nagyon hasonló ahhoz, ahogyan
a fiatal Wittgenstein értelmezte a filozófiát: „A filozófia harc az ellen, hogy
nyelvünk a maga eszközeivel értelmünket megbabonázza.” A nyelv továbbra is
illúziók forrása, mégpedig olyan módon, hogy félreértjük. A filozófia eszköze,
amellyel az értelem nyelv általi megbabonázása ellen harcolhat, nem más, mint a
hétköznapi nyelvhasználat minél pontosabb leírása. Metafizikai problémák (megválaszolhatatlan
álkérdések) ugyanis akkor keletkeznek, amikor a nyelv nem „köznapi munkáját
végzi”, hanem „ünnepel”; azaz, amikor a köznapi nyelv kifejezéseit a
szokásostól eltérően használjuk. Azt, hogy mi egy adott kifejezés tényleges
jelentése, nem tudhatjuk meg máshonnan, mint használatából. A definíció
tulajdonképpen a szó használatának leírása. A jelentés a konkrét kontextusokból
(használati helyzetekből) adódik. A szavakat tehát nem úgy értjük meg, hogy
felfedezzük utalásukat a jelöletükre, hanem úgy, hogy tapasztalatból ismerjük
azokat a helyzeteket, amelyekben épp az adott szavakat használják. Ezért mondja
Wittgenstein, hogy egy nyelv megértésének feltétele egy konkrét életforma
megértése, ismerete.
