Immanuel Kant (18. század)
Mi a felvilágosodás?
„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta
kiskorúságából” – szól Kant válasza. Kiskorú pedig az, aki nem hajlandó
önállóan, külső tekintélyek vezetése nélkül gondolkodni, mégpedig bármely
kérdésről, lévén, hogy mindenkinek megvan a magához való esze, amelyet
használni kötelessége. Ezt a kötelességünket azonban lustaságból és / vagy a
külső tekintélyektől való félelemből gyakran szabotáljuk és a gondolkodás, a
helyzetek megítélésének feladatát hajlamosak vagyunk kiszervezni, ill.
átengedni másoknak. Ez hiba. Már a puszta tényből, hogy eszes lények vagyunk,
következik az a nagyon is személyre szabott feladatunk, hogy használjuk az
eszünket. A legjobb, ha közösségben gondolkodunk a közösséget érintő kérdésekről,
azaz nyilvános viták témájává tesszük őket; ez az „okoskodó nyilvánosság” a
felvilágosodás kanti programjának ideálja. A gondolkodás és vita szabadsága
azonban aligha járhat együtt a cselekvés szabadságával, mert az káoszhoz
vezetne. A nyilvános vitákban nem fogadhatunk el semmilyen tekintélyt, hiszen
az ész tekintélye nem köthető személyekhez; ugyanakkor konkrét feladataink teljesítése
közben (amikor valamilyen, a közösség számára fontos funkciót töltünk be)
engedelmeskednünk kell feletteseink utasításainak. Ebből ered a „nyilvános” és
a „magánjellegű észhasználat” (gondolkodás) megkülönböztetése. (Látható, hogy
Kant a „nyilvános” és „magán” kifejezéseket nem a mai szokásoknak megfelelően
használja.) A nyilvános észhasználatnak mindig teljességgel szabadnak kell
lennie, míg eszünk magánjellegű használata feletteseink utasításai és általában
a munkánkat szabályozó külső előírások által korlátozott. Kant e szavakat adja
az általa ideális felvilágosult uralkodónak tartott Nagy Frigyes szájába:
„Okoskodjatok, amennyit akartok, csak engedelmeskedjetek!” Mindez kissé
cinikusan hangzik. Érdemes észrevenni azonban, hogy napjaink világában is
működik a gondolkodás szabadságának és a cselekvés kötöttségének ez a kettőssége;
ugyanakkor lehetséges az átmenet e két szféra között: a szabadság világa képes
hatással lenni a funkciók, azaz az engedelmesség világára. A nyilvános viták
befolyásolhatják, alakíthatják az életünket szabályozó normákat és ezt sokszor
meg is teszik.
Mitől helyes egy cseledet?
Szabadságunk tapasztalata, amelynek lényege, hogy képesek vagyunk
függetleníteni magunkat a külső és a belső kényszerektől, azaz a tekintélyektől
és az ösztönszerű késztetésektől, hogy tehát akaratlagosan képesek vagyunk
ezekkel szembeszegülni, a legalapvetőbb élményünk cselekvő életünkben. A szabad
akarat lehetősége, tehát az képességünk, hogy akaratunkat megfontolt
elhatározásunkhoz igazítsuk, az ember méltóságának, értékességének alapja. A
szabadságra való képességgel – eszes lény lévén–minden ember rendelkezik,
függetlenül attól, tesz-e bármit is annak érdekében, hogy valóban törvényt
adjon önmagának, autonóm legyen, tehát szabaddá tegye magát a külső és a belső
kényszerektől. A közösségben való együttélés felveti a szabadságok együttélésének
problémáját. A kérdés: Hogyan élhetnek együtt szabad és önértékkel rendelkező
emberek, miféle elvet kell életvitelük, cselekedeteik szabályává tenniük, viselkedésükben
követniük, hogy szabadságaik ne korlátozzák egymást és ne sértsék egymás méltóságát?
Az elv, amely lehetővé teszi, hogy szabadságaink ne kerüljenek összeütközésbe
egymással, az erkölcs legfőbb parancsa, amely feltételek, korlátozások nélkül
érvényes. E legfőbb, feltétlen parancs azt mondja ki, hogy csakis olyan elvek
szerint cselekedhetünk, amelyek szerint bárki más is cselekedhetne ugyanakkor.
A morális megfontolás tulajdonképpen egy általánosíthatósági teszt elvégzése:
Lehetséges-e, hogy mindenki más is ugyanazon elv szerint cselekszik és mindenki önmagában értékesként kezeli
bármely embertársát. Kant az erkölcsnek ezt a legfőbb parancsát kategorikus
imperatívusznak (feltétlen parancsnak) nevezi és csak azt a cselekedetet
tekinti morálisan helyesnek, amelynek egyetlen motivációja ez. Mivel sem
érzelmeink, indulataink, vágyaink, sem pedig cselekedeteink következményei,
hatásai nem állnak egészen szabad akaratunk hatalmában (azaz nem tőlünk
függnek), cselekedeteink erkölcsi jósága vagy rosszasága független ezektől.
Mire jók a kategóriáink és mire nem?
A tiszta ész kritikája című művében Kant arra vállalkozik,
hogy kijelölje azon kategóriáink érvényességi körét (alkalmazhatósági
területét), amelyek segítségével a világ jelenségeit rendezett tapasztalattá
strukturáljuk. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a világ jelenségei
oksági összefüggésekbe rendeződnek, a dolgokat képesek vagyunk megszámolni,
illetve különbséget tenni egy dolog és annak tulajdonságai között. Maga a tény,
hogy a külvilág tárgyait térben és időben elrendezve „találjuk”, nem kívülről
adott, hanem elménk produktuma, ahogyan az is, hogy egyidejűnek és
egymásutáninak tapasztaljuk a jelenségeket. Figyelemre méltó, hogy
tapasztalatunkban sehol sem találjuk meg az üres teret vagy időt, a számokat, az
oksági összefüggéseket, hanem ezek szerint elrendezett jelenségekkel. A tér és
idő nem jelenségek, hanem szemléleti formák, amelyek lehetővé teszik a jelenségek
rendezettségét. A kategóriák pedig a térben és időben rendezett jelenségek
további strukturálására szolgálnak. Sem a szemléleti formák, sem pedig a
kategóriák nem tapasztalatból erednek (nem a
posteriori természetűek), hanem a rendezett tapasztalatot lehetővé tevő a priori feltételek. A tapasztalat a priori lehetőségi feltételeit feltáró
vizsgálódást Kant a „transzcendentális” névvel illeti, melynek alapvető
belátása, hogy a kategóriák a mi gondolkodásunkhoz és nem „magukhoz a dolgokhoz”
tartoznak. Azt, hogy a dolgok maguk milyenek, soha nem tudhatjuk meg, mert
mindig csak szemléleti formáink és kategóriáink által alakított jelenségekkel
van dolgunk. Valahányszor olyasmivel kapcsolatban kívánjuk a kategóriákat
alkalmazni, ami kívül esik a lehetséges tér- és időbeli tapasztalat területén,
kívül kerülünk érvényességük határain, a „tiszta értelem” illetékességi körén
és a „transzcendentális illúzió” terrénumába jutunk, ahol az értelmi kategóriák
paradoxonokhoz vezetnek, mert kategóriáink csak tapasztalati jelenségekkel kapcsolatban
érvényesek. A lehetséges tapasztalaton túlmutató, „metafizikai” kérdésfeltevés
Kant szerint természetes hajlamunk, azonban túlmutat a lehetséges megismerés körén.
