Friedrich Nietzsche-ről egy fél dióban

Friedrich Nietzsche (19. sz.)

Nietzsche központi témái az ember természete, a morál, a társadalom és az igazság. Gondolkodása egy nagyszabású leleplezési projekt: célja az e témákat övező képmutatás megszüntetése. Az ember csordában élő állat, amelynek alapvető késztetése a hatalom akarása. Minthogy minden ember ugyanazt szeretné (mindent), komoly konkurencia és fenyegető konfliktusok keletkeznek. A konkurencia eredménye irigység, míg a konfliktusok lehetősége félelemmel tölti el legtöbb embert. A hatalom akarása, az irigység mint attitűd (ezt Nietzsche A morál genealógiájához című „vitairatában” a ressentiment névvel illeti) és a szokássá vált félelem, azaz a gyávaság azok a tényezők, amelyek az emberi együttélést, a társadalmi szokásokat és intézményeket alakítják. A morál mögött álló erők: „a csorda ösztöne az erős függetlenek ellen, a szenvedők és a félresiklott életű emberek ösztöne a boldog emberek ellen, a középszerűek ösztöne a kiválasztottak ellen”. Az emberek irigysége és tehetetlensége hozza létre a morált, amely részint azt a célt szolgálja, hogy másokat a magunk szintjére szabályozzunk, részint pedig a konfliktusok elkerülésének eszköze, amely oly kedves a gyávák és tehetetlenek számára.

 Nem csak a morál, hanem az igazság is olyan emberi találmány, amely a kényelmességünk és konfliktuskerülésünk eredménye - mutat rá Nietzsche A nem morálisan felfogott igazságról és hazugságról címet viselő esszéjében. Nyelvi konvencióink hatékonyan helyettesítik a valóságot, szavak a dolgokat, hogy azután elfelejtsük, hogy csupán szimbólumokkal és metaforákkal van dolgunk. A beszéd tulajdonképpen hazugság, mert soha nem magát a dolgot nevezi meg, hanem annak desztillált „fogalmával” operál. A szavak hazug voltának az elfelejtésén alapul az igazság. A nyelv mindig konvencionális és ennyiben emberi viszonylatok összessége fejeződik ki általa. A tudomány maga is ezeken a nyelvi konvenciókon (metaforákon és absztrakciókon) alapszik és így nem a dolgokról, hanem az emberi viszonyokról szól. Az absztrakciónak ez a hamis játéka azonban hatékonyan vonja ki az életet az élet dolgaiból és ezáltal kitűnő eszköz a boldogtalanság ellen, hiszen az érzések elfelejtéséhez vezet.

Az ember Nietzsche szerint olyasmi, amit meg kell haladni (Ím-ígyen szóla Zarathustra). Az emberfeletti ember gyávaság és irigység nélkül gondolkodik és cselekszik, anélkül, hogy alkalmazkodna vagy lázadna. Szükségtelennek találja mások útmutatását, mint ahogyan azt is, hogy másokra hivatkozva, „mások érdekeire tekintettel”, másokért tegye, amit tesz. Fontos ugyanakkor, hogy gondolkodását és viselkedését nem a lázadás határozza meg, nincs szüksége arra, hogy önállótlanul, valamivel szemben határozza meg magát. Az emberfeletti ember független és spontán módon, alibi nélkül él.

Immanuel Kantról egy fél dióban

Immanuel Kant (18. század)

Mi a felvilágosodás?

„A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából” – szól Kant válasza. Kiskorú pedig az, aki nem hajlandó önállóan, külső tekintélyek vezetése nélkül gondolkodni, mégpedig bármely kérdésről, lévén, hogy mindenkinek megvan a magához való esze, amelyet használni kötelessége. Ezt a kötelességünket azonban lustaságból és / vagy a külső tekintélyektől való félelemből gyakran szabotáljuk és a gondolkodás, a helyzetek megítélésének feladatát hajlamosak vagyunk kiszervezni, ill. átengedni másoknak. Ez hiba. Már a puszta tényből, hogy eszes lények vagyunk, következik az a nagyon is személyre szabott feladatunk, hogy használjuk az eszünket. A legjobb, ha közösségben gondolkodunk a közösséget érintő kérdésekről, azaz nyilvános viták témájává tesszük őket; ez az „okoskodó nyilvánosság” a felvilágosodás kanti programjának ideálja. A gondolkodás és vita szabadsága azonban aligha járhat együtt a cselekvés szabadságával, mert az káoszhoz vezetne. A nyilvános vitákban nem fogadhatunk el semmilyen tekintélyt, hiszen az ész tekintélye nem köthető személyekhez; ugyanakkor konkrét feladataink teljesítése közben (amikor valamilyen, a közösség számára fontos funkciót töltünk be) engedelmeskednünk kell feletteseink utasításainak. Ebből ered a „nyilvános” és a „magánjellegű észhasználat” (gondolkodás) megkülönböztetése. (Látható, hogy Kant a „nyilvános” és „magán” kifejezéseket nem a mai szokásoknak megfelelően használja.) A nyilvános észhasználatnak mindig teljességgel szabadnak kell lennie, míg eszünk magánjellegű használata feletteseink utasításai és általában a munkánkat szabályozó külső előírások által korlátozott. Kant e szavakat adja az általa ideális felvilágosult uralkodónak tartott Nagy Frigyes szájába: „Okoskodjatok, amennyit akartok, csak engedelmeskedjetek!” Mindez kissé cinikusan hangzik. Érdemes észrevenni azonban, hogy napjaink világában is működik a gondolkodás szabadságának és a cselekvés kötöttségének ez a kettőssége; ugyanakkor lehetséges az átmenet e két szféra között: a szabadság világa képes hatással lenni a funkciók, azaz az engedelmesség világára. A nyilvános viták befolyásolhatják, alakíthatják az életünket szabályozó normákat és ezt sokszor meg is teszik.

Mitől helyes egy cseledet?

Szabadságunk tapasztalata, amelynek lényege, hogy képesek vagyunk függetleníteni magunkat a külső és a belső kényszerektől, azaz a tekintélyektől és az ösztönszerű késztetésektől, hogy tehát akaratlagosan képesek vagyunk ezekkel szembeszegülni, a legalapvetőbb élményünk cselekvő életünkben. A szabad akarat lehetősége, tehát az képességünk, hogy akaratunkat megfontolt elhatározásunkhoz igazítsuk, az ember méltóságának, értékességének alapja. A szabadságra való képességgel – eszes lény lévén–minden ember rendelkezik, függetlenül attól, tesz-e bármit is annak érdekében, hogy valóban törvényt adjon önmagának, autonóm legyen, tehát szabaddá tegye magát a külső és a belső kényszerektől. A közösségben való együttélés felveti a szabadságok együttélésének problémáját. A kérdés: Hogyan élhetnek együtt szabad és önértékkel rendelkező emberek, miféle elvet kell életvitelük, cselekedeteik szabályává tenniük, viselkedésükben követniük, hogy szabadságaik ne korlátozzák egymást és ne sértsék egymás méltóságát? Az elv, amely lehetővé teszi, hogy szabadságaink ne kerüljenek összeütközésbe egymással, az erkölcs legfőbb parancsa, amely feltételek, korlátozások nélkül érvényes. E legfőbb, feltétlen parancs azt mondja ki, hogy csakis olyan elvek szerint cselekedhetünk, amelyek szerint bárki más is cselekedhetne ugyanakkor. A morális megfontolás tulajdonképpen egy általánosíthatósági teszt elvégzése: Lehetséges-e, hogy mindenki más is ugyanazon elv szerint cselekszik és mindenki önmagában értékesként kezeli bármely embertársát. Kant az erkölcsnek ezt a legfőbb parancsát kategorikus imperatívusznak (feltétlen parancsnak) nevezi és csak azt a cselekedetet tekinti morálisan helyesnek, amelynek egyetlen motivációja ez. Mivel sem érzelmeink, indulataink, vágyaink, sem pedig cselekedeteink következményei, hatásai nem állnak egészen szabad akaratunk hatalmában (azaz nem tőlünk függnek), cselekedeteink erkölcsi jósága vagy rosszasága független ezektől.

Mire jók a kategóriáink és mire nem?

A tiszta ész kritikája című művében Kant arra vállalkozik, hogy kijelölje azon kategóriáink érvényességi körét (alkalmazhatósági területét), amelyek segítségével a világ jelenségeit rendezett tapasztalattá strukturáljuk. Egyáltalán nem magától értetődő ugyanis, hogy a világ jelenségei oksági összefüggésekbe rendeződnek, a dolgokat képesek vagyunk megszámolni, illetve különbséget tenni egy dolog és annak tulajdonságai között. Maga a tény, hogy a külvilág tárgyait térben és időben elrendezve „találjuk”, nem kívülről adott, hanem elménk produktuma, ahogyan az is, hogy egyidejűnek és egymásutáninak tapasztaljuk a jelenségeket. Figyelemre méltó, hogy tapasztalatunkban sehol sem találjuk meg az üres teret vagy időt, a számokat, az oksági összefüggéseket, hanem ezek szerint elrendezett jelenségekkel. A tér és idő nem jelenségek, hanem szemléleti formák, amelyek lehetővé teszik a jelenségek rendezettségét. A kategóriák pedig a térben és időben rendezett jelenségek további strukturálására szolgálnak. Sem a szemléleti formák, sem pedig a kategóriák nem tapasztalatból erednek (nem a posteriori természetűek), hanem a rendezett tapasztalatot lehetővé tevő a priori feltételek. A tapasztalat a priori lehetőségi feltételeit feltáró vizsgálódást Kant a „transzcendentális” névvel illeti, melynek alapvető belátása, hogy a kategóriák a mi gondolkodásunkhoz és nem „magukhoz a dolgokhoz” tartoznak. Azt, hogy a dolgok maguk milyenek, soha nem tudhatjuk meg, mert mindig csak szemléleti formáink és kategóriáink által alakított jelenségekkel van dolgunk. Valahányszor olyasmivel kapcsolatban kívánjuk a kategóriákat alkalmazni, ami kívül esik a lehetséges tér- és időbeli tapasztalat területén, kívül kerülünk érvényességük határain, a „tiszta értelem” illetékességi körén és a „transzcendentális illúzió” terrénumába jutunk, ahol az értelmi kategóriák paradoxonokhoz vezetnek, mert kategóriáink csak tapasztalati jelenségekkel kapcsolatban érvényesek. A lehetséges tapasztalaton túlmutató, „metafizikai” kérdésfeltevés Kant szerint természetes hajlamunk, azonban túlmutat a lehetséges megismerés körén.